Kamenitzky Antal
100 válogatott vers
2015
Borszék
Imazsámoly
Gyöngéden illesd…
Hazátlan felhők kéklő vándorútja
nagy ég, te messzi, parttalan,
a vágyainkat végtelenbe nyújtva
az Istent rejtsd el, – hogyha van!
Fáslizd puhán azúr kötésbe, gyenge,
áttetsző testét meg ne sértsd!
A szenvedés mindig hozzá esengne
s a gyilkos rákenné a vért.
Hadd fedje arcát éjszín felhő gyásza,
fülébe küldj patakzenét!
Kiváncsi, – hogyha lesné,- meg ne lássa!
Gyöngéden illesd reszkető fejét!
Szitok ne bántsa, sértés, gyászos átok,
kíméld, mert jó s gyámoltalan!
Nevében mondd, hogy: mindent megbocsátok!
Az Istent óvd az embertől – ha van!
Istent akartunk
A könnyeinkben bánata ott reszket,
az eget is az Ő tintája festi
és minden évben újra tavaszt tettet,
az Ő hitében tudnánk újból lenni.
Szorgalmasan kutatja önnön képét
és egyre újabb arcokban keresné,
s ha mégis rosszul választaná népét,
azt hibáival együtt is szeretné.
Talán e vers csak öncsalás és ábránd,
míg délibábos pusztaságon járnánk,
de keressük az Istent önmagunkban
s tisztábbá égünk saját csillagunkban.
Ha csupán szándék, hogy Istent akartunk:
messze vagyunk, de jó irányba tartunk.
Ajándékba
„Elfogy a gőg és nincs alázat”,*
Csak egy van még, ki megalázhat.
Lassan-lassan már azt sem érzem,
hogy hol a seb, amelyből vérzem.
Istent meglesni volt a tervem
és gyermekesen bíztam ebben.
Vártam, mint szélben hűlő kémény
s késik egyre az Isten-élmény.
Talán oda kell dobni mindent!
Nem adnak ajándékba Istent.
*Király László sora
Van-e ajtó rajta?
Elsiet a napfény, rövidít ösvényén,
csiperkedve kémlel utána a kémény.
A téli éjszakát csak a szegek tartják,
úgy tűnik, a szelek rögtön leszakítják.
Szaladnak a felhők, szökne még az ég is,
talán egy pár évre velem marad mégis.
Pedig a mutató mindig azt kutatja
kijutni a körből, van-e ajtó rajta.
Ennek a világnak kijárata nincsen
s ha van, Isten keze nyugszik a kilincsen.
Februárban
Az Úristen jó,
kiírtja a rossz sorokat.
Megfőzi a puliszkát,
hagyja kevergetni a jelzőket
és gőzölögve tálalja a szeretet.
A fenyők fehérben cipelik
a telet.
Néha leejtik
puffanón képzeletem
s a láthatáron
felszögezik a szökni vágyó
felhőket az égre.
Az Isten és a fenyvesek
a megnyugvás legszebb
fegyverei.
Mit tehetne ?
“Nem hal meg senki többé, azt remélem.”*
És alszunk megnyugodva végre.
Ki van függesztve,ím az örök élet
a csillagok ezüstjein az égre.
S, aki időközben meghalt,
szépen belenyugszik a dologba.
Az Isten pedig tanácstalan,
de mit tehetne költőnk
szép sora ellen?
*Király László sora
Néz
Amíg az Isten engem nézve néz
a másvilágon vár a zöld penész.
Csak néz,nem rebben moccan a szeme
s, hogy nézhet engem,kinek érdeme!
Vagy az, ki néz és az, akit figyel
csak öntükrében ugyanaz a jel ?
Ki nincs, az Isten, talán én vagyok
s, ha mégis van, melyikünkön ragyog ?
A létezés,tudjuk, örökre gond,
aréna is,hol véres a porond:
Gladíátor feltartott ujja Ő
s az ítélő közönség ugyanő.
Átjárás közben mindben benne van,
ma állítmány s holnap talán alany.
Felé ordít a Mindenség, ha tágul
s a kis bogár Őt gyűjti a virágról,
de biztosat nem tudhatunk soha.
A kétkedés, netán, az ostora.
Szonett a fennvalóhoz
Írok egy zsíros konyhaasztalon
és nem törli azt le anyám keze.
Jól hallható a csend lélegzete,
de sóhajtásod alig hallhatom.
Csend van, csak szenvedőn a tűz zenél.
Papírlapon egy versor botladoz.
Majd rám nézel s akkor mindent hagyok,
jövök, ha anyám után küldenél.
Itt emlékekből vannak a falak,
alig tartják a vénhedt háztetőt.
Szemem előtt feszül a célszalag.
Ha árulnál sem kapnál rám vevőt.
És, hogyha tényleg befed a beton
mit eltitkoltál, vajon megtudom?
Piros almát…
Az öreg embernek Isten a barátja,
kesernyés őszében télnek tarisznyálja.
Verset: piros almát pakol kék kendőbe —
áltatást, hogy nem megy minden veszendőbe.
A lehulló eget tartja csak a csillag,
vörös kéményekből szállong fanyar illat.
Magasak a hársak fekete levéllel,
némelyik, ha pirul, de az még kivétel.
Itt van az éjszaka, hatalmas a csendje,
úgy tűnik, a hatalmát a haláltól csente.
Úgy tűnik, a Gonosz ma nincs elemében,
egy kacér angyallal barátkozik éppen.
Úgy tűnik, roskatag testemnek a lélek
segítő kezet nyújt s ennélfogva élek.
Talán halottaim parancsa a sorsom:
őrségben állok itt – katona a poszton.
Pedig, mint sóhaj annyi az én erőm…
(Lopakodó szellő remeg át az erdőn.)
Imazsámoly
Imazsámoly a vers nekem,
alázatom az Úr felé.
De itt térdelt a szerelem,
hogy róla emlékem legyen.
És ráborult a szenvedés,
míg elcsitult a vánkosán.
Inkább ima, mint széptevés
az önmagammal kérkedés.
Van itt homály és sejtelem,
feszeng a kérdés, hogy miért,
tágul tőle a végtelen,
feléje küzd az értelem.
Mellém térdelhet a halál.
Tudja, a bordó zsámolyon
engem térdelve ott talál,
míg életért imádkozom.
Diadém
Édesanyámnak
Ha megszólal a templomunk harangja
vagy hajnalt lobbant nap, mint nap a fény
és öltöztetnek felhőt fenn aranyba
felcsillansz bennem, mint örök remény.
Szeretlek, mint az Isten szép világát,
a hajnali és esti csillagot,
mi árnyat ad, a fának minden ágát,
szeretlek, mint a színt s az illatot.
Mint szép ikerpár: hála és csodálat
az én szívemből úgy szalad feléd.
Mit mástól féltek, jobb helyen van nálad.
Úgy féltelek, mint anyja gyermekét.
Nincs szó reá, mi téged megfogalmaz!
Adj még erőt s ha fáradok nyugalmat!
Menőfélben
Édesanyámnak
Indulni kell már, bárhogyan marasszál,
ha elvetettél, már le is arattál,
ha megfogantál, már el is vetéltél,
pedig megszülni s felnevelni véltél.
Napfényre szántál, s hollószárnyon szállva,
árnyék telepszik napsütötte tájra.
Bánat, betegség — mind hívatlan vendég!
Megvert az élet, mert Te meg nem vertél.
Tél jön, s az ég mindkettőnk elhavazhat,
vendég a lelkünk, nálunk nem maradhat.
A félelem fagyos, fehér kezével
utánunk nyúl a zuzmarás enyészet.
Akármelyik megy — megmarad a másik,
Fölötte bimbó új tavaszt virágzik.
Lehajtva homlokunk hideg tenyérbe,
együtt merüljön életünk télbe!
Édesanyám közeli halálára
Sokáig volt a gyermekkorom fénye.
Eztán csillag-ködökkel terhes végtelen.
Hiába küzd, vitáz, kapkod az értelem
nem ért meg többé, vissza sem hoz téged.
Nem díszitget tavasz se ékszerével,
bután áramlik és kitölt a nincs, a más,
az, ami mozgatott, míg volt meleg varázs
csak rohadás, nincs Isten, aki éltet.
Anyám halálát szinte nem is értem.
Kimondva: szó, mely súlytalan és békés.
Különben is egyfajta hazatérés,
de kissé majd felülírja kilétem.
Egy csenddel több, egy hallgatással mélyebb,
én s a világ, a mindenség szegényebb.
Diadém
Az én anyám öreg szívén
már megvakult a bánat
s míg megszüntette önmagát
beállhatott halálnak.
Sírköve sötét diadém,
melyet feszület díszít,
mit a halott utáni vágy
mind tüzesebbre izzít.
A lengő csillagágakon
emléke Eötvös-ingám.
(Magam is már emlék vagyok
s ki emlékezne nincs rám.)
Az Isten, mint egy óriás,
lépdel magányos útján,
nyomát nyeli a végtelen
lakatlan égi tundrán.
A fekete kutya
A hóra rajzolt fekete kutya
eszembe juttat. (Nem a temetőt!)
Éltet, mint verse halott verselőt,
mint halacskát vidám kopoltyúja
s kutyákat a jó koszt, simogatás.
Kutyánk és a fején vékony kezed —
mindkettő élt, nap, mint nap létezett.
Most úgy őriz, mint sebet forradás.
Végül az emlék helyén rés marad,
eltelt időm látom szitává lőve.
Nem sajnálok mást, sem pedig magam.
Felejtek, nincs memóriámnak őre.
Elolvad a hó és a kutya sáros.
Elszabadul, üget s ugat a város.
Fázol-e?
Kit a halál mind jobban megvilágít
kilépve éned megnyílt ajtaján,
ki nem találtál bent sem meleget,
mondd, fázol-e ott kint édesanyám?
Hogyha közelembe jönnek
Szolgái fent az égi rendnek,
Istenvidító égi csillagok,
ha néha-néha közelembe jönnek
gyermekkorom még bennük felragyog.
És lámpafény ég házunk ablakán
s a kicsi széken ott ül nagyanyám.
Meleg a konyha és a fürdővízben
az apadó szappanhab pukkadoz,
a sarkokban az árnyak nagyra nőnek
s a szürkületben fűzfánk andalog.
A feketébe bújt fenyők hegyére
holdat várnak a felső ablakok.
Néha a csendet darabokra tépve
kutyák vonítnak, vagy tán farkasok.
Álmomban kormos ágyúfüstben áll
Kivont karddal a sok papírhuszár.
Egy verset vártam
Egy verset vártam
Egy verset vártam még, egy igazit,
mely eldugott kis tisztáson lakik.
Felszökkent onnan álomkönnyedén,
mint egy rugalmas, szép szarvastehén.
A szálerdőben vesztettem nyomát,
s hiába vártam annyi nyáron át.
Immár nekem a szürkület való,
egy álomkastély s álomkandalló,
melyben hadd szítsam lelkem parazsát,
hallgatva nyers hasábok panaszát.
A múlt elégett, hamva sem maradt,
mikor sétáltam lánnyal fák alatt,
s hol árnyékot vetett a lombos ág
láttam csillanni álomkoronát.
Emlékeim csapásán messze jár,
fejét lehajtva, mint a szőke nyár.
Őszike
Ha felmutattad kis herold,
mi versnek földi mása,
szájtátiak között hamar
megtört,– ha volt,– varázsa.
Az ősznek dísze már teher,
elejti minden kincsét.
Lomb fogytán, őszi költemény,
a kincsed vidd el innét!
Szépséged tiszta színeit,
ne mázold szét a földön!
Beteljesül, mi írva van,
a versen és a költőn.
Ne hagyd, hogy válladon a tél,
bár percekig, pihenjen!
Havas, halódó költemény,
szabad vagy, menj el innen!
Vers a versről
Átlépnek, mint leküzdött kényszeren
a versen, idegen és gyanús lábnyom,
megérteni mindenki képtelen,
bosszankodnak, mint elavult szokáson.
A versek nem lehetnek csillagok,
de éjjel-nappal látható a fényük
(ha kerül néha rájuk olvasó)
és nem kell őket teleszkópon néznünk.
A vers csak kék, olykor talán piros,
idegen zászló csak sokak szemében,
de gyilkoló fegyvernek fordított
s a szerelemben van csak elemében.
Ha befogadják, házuk hű ebe,
árnyékuk is, a lelkük lakomája,
lesz életük legolcsóbb üzlete,
ha körbe ülnek ingyen-vacsorára.
Fogságában tart, börtönőrül kapnád,
de a bilincse maga a szabadság.
Játék verssel és világgal
Míg csendben csillagokat épít
a fázó égnek titkos végtelen
megírom magamnak a régit,
melyet megújít ízlés, értelem.
Így gazdagítom másokká magam
s szelídül hozzám ekként, ami más,
az ódon felfrissül így általam,
üdébb lesz s mégis kortól patinás.
Ám versem játékába belebénul,
beáll, mint sarkkörön az óceán,
pár eltévedt jéghegy elolvad, széthull,
borzongás kel az óperencián.
Ábrándjai a parton hagyott fáknak,
szökött levélkék szélben vitorláznak.
(A vers)
A vers az éjszaka, az álmok balzsama,
a lélek görcseit imával oldja szét.
Elernyedsz s hallgatod a csend üzenetét
és nincs oly mikroba, mi néked ártana.
A vers a múlt havát tisztán teríti rád,
mint sima szemfedőt , mit vékony ujja szőtt
kissé elkésve már, kissé idő előtt.
(Elbóbiskolt az éj s a hold egy ágra szállt.)
A vers anyád szava, amelyet visszaver
a tiltások falán a kőkemény halál.
A vers arany kereszt, melyben győzhetsz: a jel.
Olyan varázsszer ez, mely mindenhez talál.
Minden halálon át majd benne visszatérsz,
Hordoznak kék sorok, mint vérerek a vért.
És volt a vers
Volt hát a naptalan, komor kelet
s az alkonyt szító, nyugtalan nyugat
s volt élet vagy csak hozzá hangulat
és volt a képet megtartó keret.
És volt a vers: pajzson arany kereszt,
Szent Biblia, egzótikus Korán,
meleg tanya a zord évek haván,
kémény, mely felszít s szabadon ereszt.
Habár betűkre, szótagokra tépett
életre keltett minden mondaton,
márványba, botra vagy szívekbe vésett
az ő szépségét én ragyoghatom.
Az ő vizében úszó szerelem
Örök partot talált a szívemen.
Színeket
Alig-alig, a bamba ég alatt,
alig mozdul a versbe gondolat.
Egy kissé várna, pedig nincs mire,
rábámulva kissé a semmire.
Érint nagy témákat is egy kicsit,
kicsalva egy mosolyt, mely felvidít.
Hallgat veled éjjel, ha láng zokog
s az élményt feledéssel foltozod
s hallik a zajjal alig moccanó
egér nesze s az óramutató,
amíg a vers lassan magába zár,
mint pezsgő tájat hűvös láthatár.
Nem hívja vissza elmúlt életed,
nem követel, vádlón, ítéletet,
meglesi Istent, amikor segít
átigazítva kissé terheid
s munkád végezni könnyebben fogod,
teszel-veszel, mint dolgos asszonyok.
Egyszer, majd helyetted még jól felel
s arcod helyére színeket kever.
Az égre írva
Időnként fát teszek a húnyó tűzre,
mint az öregség keserű a füstje.
(A reménynek is füstszagú a szárnya,
nem is hasonlít semmilyen madárra.)
Magasra száll, mert jó magas a kémény.
Szószólóm lehet ő a magas égnél.
Úgy tűnik már a csillagokkal játszik,
eljut talán a legfelsőbb világig.
Lobog a láng, halvánnyá kékül füstje,
az ég, mint lelket, fogadja örökbe.
Míg lángom volt, az égre írta füstjét:
a tűnő verset, szomorút, a büszkét.
Mosoly
A vers – tudod – engem sem boldogít,
de fényli bennem lobbanásait,
az égre méri rőfnyi életem
és kéken őrzi ember-méretem,
kiont, mint vért az alkony zászlaján,
bebalzsamoz nemlétem hajnalán,
arany maszk málló arcom csontjain,
feltámadok s lélegzem, hogyha int.
Barátom ő, szerelmem, mindenem,
mosoly a megbocsátó Istenem.
Ezüst tálon
Itt a medve, ott a róka.
Itt a versem, mely csalóka.
Van ki érti, ki nem érti,
és ki jócskán félreérti.
Versbe csalva szívem őrét,
rímmel tömöm ki a bőrét.
Foga csillog, szája tátva,
úgy állítom fel két lábra.
Így már hagyja, hogy dicsérjem:
zseni lenne, csak megérjen.
Itt a fűzfa, ott a költő,
egy-két versben testet öltő!
Ezüst tálon teszem eléd,
így adták át János fejét.
Azért sírok annyi nótát,
cseréljenek életpólyát!
Tisztán tegyenek a padra,
ha a lelkem elapadna!
A versíró
A versek úgy zörögnek, mint a láncok.
A versekre nem jár amnesztia.
A versíró, mert ír, halál fia.
Nem próféta ő, nem nagy hírű látnok.
A versíró nem költő, nem is ember
(s tavasszal sem lesz áldozati bárány),
csak létrejött egy félreértés árán.
Tőle sem Isten, sem újság nem rendel.
Csak megtestesült gyermekkori szándék,
egy ábránd üldözöttje életén át,
ki lépés közben lába elé nem lát
s, ha árnyékot vet, ő maga az árnyék.
Ameddig él, maga olvassa versét
s aztán ettől is megfosztja a nemlét.
Arannyal írtalak
Ha kérhetem
A szemöldöknek könnyű rezzenése,
a váll ívének gyenge rándulása:
apróságok, csak értő szeme látja.
Kis bátorítás, ez kellene végre!
Ha kérhetem, szerezzen meg magának,
uralja holdként férfiéjszakám,
kerítsen el, mint állatot, karám,
építsen be a testének falába!
Szédítsen el, mint részegest a szesz,
vezessen kézen, mint világtalant,
kézügybe rakjon, hogyha tesz, ha vesz,
és boldogságot lopjon általam!
Tegye külön kis szonettem, e bátrat
vagy tépje szét, akkor talán lerázhat!
A holdas asztalon
Az ég sivár, mint tiszta böjtű péntek.
Ilyenkor moccan bennem némi fájdalom.
A lassú órák este merre mentek,
mikor teríték volt a holdas asztalon?
Te, gyűrött éjben alvó holt varázslat!
elválaszt minket élet és halál.
Rejtőzködve mint sűrűben az állat
fekszel, mint márvány arcban néma száj.
Talán hamis, de jól elzárt ereklye!
Lányarcod lassú holdfogyatkozás,
emléked elterelem más terekre
s vártam Rád harminc hosszú év nyarán.
Én önmagamnak görbe tükre lettem
és búcsú nélkül itthagyott a kedvem.
A holdas asztalon már nem terítnek.
Nem ismernél meg, hogyha nem segítnek.
Elsodort almafa
Alámostál, míg megbillent a part.
Felsebzett éles zátonyok fala.
Törzsemmel kedved táltosként rohant,
virágban voltam, nyíló almafa.
Velem pihentél mély vizek felett.
Szagod már békés öblök illata.
Cirogatásod mellemen remeg:
hamis hűséged hűvös balzsama.
Sötét hajad egy alvó óceán,
szép tested óvja karcsú félsziget,
mely átível az Óperencián.
Kezed fején piciny csillag zizeg.
Virrasztó emlék, népmesés varázs,
sötét pompában gyászolt érzelem!
Elnémult itt már minden csobbanás.
Igézet ül az alvó tengeren.
Rendhagyó nőnapi vers, Lucsinak
A március seprűs cigányleány,
hajnalban fújja fázó ujjait.
Virágos kendő van sötét haján.
Színes szoknyában sepri útjait.
Itt senki nem visel virágrihát,
csak téli fagyban fázó ablakok.
Mint remete, a hegy hord hócsuhát.
Tavasz, ha jön s fázik, hol altatod?
De nincsenek csak téli fenyvesek,
festett virágok színes foltjain.
Deres kérgemről adhatok Neked
száraz mohát s méregzöld lombjaim.
Fenyő vagyok, fukar, virágtalan.
Ne várj tőlem parádét, illatot!
Ördögborda üzen Rád általam,
s fájdalmam gyantaillatát kapod.
Kedvem, ha volt, felszívta holdsugár.
Az ágam éke hóra hullt avar.
Ne várj ajándekul virágruhát!
Hópor takar, mit szélfúvás kavar.
Portré
Nézlek — halvány pasztellkréta rajzot —
belső fényben sütkérező arcod.
Körvonalat hozzá Kelet küldött.
Tussal festett könnyű kéz hajfürtöt.
Fájó szemnek sajgó fény, ha nézlek,
rossz tudni, hogy megvakulok végleg.
Elmúlóban hozzád hozom lelkem,
félelemmel, szerelemmel telten.
Majd, ha elvont fogalommá váltam,
s felbukkanok hideg szó havában,
emlékezve tán kezedre hajtod,
napkeletről hozzánk tévedt arcod.
Álomszonett
Hollószépség, ében pillájú asszony,
sötét szobámban álomvillanás,
kit álmodok ébren és hogyha alszom!
Komoly, mint vallás, szép mint vallomás!
Öröm vagy gyász ékszerként illik hozzá.
Sötét mint verssor, melyre fény a rím.
Futó felhők komolyságát fokozzák.
Komor szépség életfám ágain.
Ha elröpül, sejtés lebeg nyomában.
(A csőre penge tolla bársonyán.)
Ha várnám, késik s eltűnik korán.
Úgy van közöttünk, mint egy más hazában.
Emlék s csak hull az évek záporán.
Időfolyók hullámzanak hajában.
Tiszta
Legyél a csípős, tiszta téli hajnal,
mint égi lélek, tisztának maradj,
tisztává égj, mint perzselő harag,
ne légy a foltja friss, meszelt falaknak.
Légy könnyű vers, mely gyermekhangon szólal,
csak dallam, mit nem ront a szó,
harangszó légy, visszhang az ég alól,
halott nagyanyám száján altatódal!
Te légy a messzeség örök heroldja,
kinek a hangja fészekalj-puha,
ki a világom mérgeit feloldja,
jövőmnek légy a fényképalbuma!
Legyél javamra alállított mérleg,
maradj meg soknak, de sosem elégnek!
Játsszál velem
Ha a csillagpor elszállt, elfogyott,
elégett minden tűz, lehullt a villám,
hazudj mosolygó asszony, boldogot!
A verset füstre, futótűzre írnám,
mert test és lélek nálam elfogyott.
Már nincs szavam halálra, szenvedésre,
agyam henye s hiába dolgozott,
szerelmem sincs, ha volt is egy kevéske
s az önbecsülés toldott-foltozott,
hiába nézek Istenre, az égre.
Biztass mégis, hitelbe dolgozót,
fogjál munkára, foglalkoztass, éltess,
kínálj a bűnnel, a tiltott gyümölccsel,
játsszál velem, mint földrengés a földdel.
Démonok álma
A mélységeknek vagy menyasszonya,
benned a magasságot tükrözik,
sötét ásvány mintázza arcodat
s szemed színét az ég felöltözi.
Hollószárny árnyalja szemöldököd,
hajad egy csöndes, éji vízesés.
A Szerencsést örömbe ötözöd
s hallgat téged, mint tomboló zenét.
Tested belakják buja démonok,
vagy álmodják csak szép szállásukat
s tudod, egy álom is lehet konok.
Az erdőn minden ág feléd mutat.
Az égre, ha szonettet rajzolok
letörlenék az érted harcolók.
Bíbor
Ha egy madarat röptében lelőnek
és földre zuhan, mint a kődarab,
színes tollai még a levegőben
sokáig lengenek, szállonganak.
Mint lassan hulló, szétszórt, árva tollak
a gondolataim csak olyanok,
míg önre nézek tétovázva hullnak.
Csak nézek, mosolygok és hallgatok.
Az ön szemén még röpülhet az élet
s ha elfedik, védőn, a szempillák
csak pillanatra rebben a sötétben,
hogy újra megnyilhasson a világ.
Így húznak el az évek is a fényben
nem lehet nekik visszaszállni titkon,
mígnem egy ponton hirtelen kiégnek
s az ég alján csak szégyenfolt a bíbor.
Csillagláncokon
Nincs annyi fény az Isteneknél, mennyben
és annyi árnyék nincs a lelkemen,
hogy téged megmintázna újból, szebben…
az ífjúság és szépség vagy nekem.
Enyém vagy mindig tiszta éjszakákon,
így tartok rabnőt csillagláncokon.
Megmártózva a mosolyodban, fázom,
és bőröd érintését lángolom.
Titkos szerelmem, elveszett hitem,
talált kincs, mely pihent a föld alatt
hajadba élve eltemetkezem,
s a fésüdön a versem fennakad.
Mint angyalok, röpülsz szárnyamon
túl életen, parázsló bánaton.
Nem sátraz hajad…
Ha dús leszel, mint színben őszi lomb
és karjaimba nem taszít a gond,
honnan veszek az égre csillagot?
Nem kérhetlek, hogy mondd: nagyon szeretsz,
csókkal becézve párodnak nevezz.
Szólíthatlak, nem lesz majd válaszod.
Honnan veszek az égre csillagot?
Eltűnt az ég, a kékség elhagyott.
Nem kérsz már és nincs új ígéreted.
Szólíthatlak, nem lesz majd válaszod,
kedves szóval szívem nem áltatod.
Többé nem vár majd készséggel öled.
Nem kérsz már és nincs új ígéreted,
már nem sugárzol fényt és életet,
nem fürdesz napban, fent a balkonon.
Többé nem vár már készséggel öled,
s nem gyűrűz rám a kígyós élvezet.
Nem intesz búcsút nyári alkonyon.
Hajad sem sátraz izzadt arcomon.
Csókold az égre
Öreg ember, majdnem, hogy a föld alatt jár,
az ég kéksége szemében kihunyt.
Még itt téblábol, pedig nem marasztják,
szó és mosoly a száján elvirult.
Öreg ember, kevés, ki benne még hisz.
Teszi a dolgát, még használható,
épp megteszi, de nem dob rá felényit.
Nem választják, pedig választható.
Látod, tudom: ilyen az öreg férfi.
Nem tékozol, csak rád, érzelmeket,
sóvár szegény, de kevéssel beéri.
Halottja nincs, de minden nap temet.
Gyönyörű démon, csókold őt az égre!
A földön járt, nem tudni, hogy mivégre.
Látlak
Fehér a téli völgy s a tagadás,
olyan a hó, mint falfehér moha.
A villanyfény, a kedves homloka,
arcomra szórja bőre aranyát.
Látlak e délceg, tiszta téli tájban,
amint haladsz az úton felelé,
a tisztaság felé, mely Istené
a versem szárnyán egy pogány imában.
Ízlelnélek, mint fák a levegőt,
amint a szélbe, mint kutyák, harapnak.
Az izmaimban tudlak, mint erőt,
bennem te vagy, akit munkába fognak,
pedig előlem mindig elosonsz
felém villantva egy kacér mosolyt.
Mindenütt keresgél
Ki megcsaltál, mert soha nem szerettél,
s mert nem szerettél, meg sohase csaltál,
ki eltűnhetsz ártatlanul is csalfán
a lélek téged mindenütt keresgél.
Hozzám jövet, te, tőlem távolodtál.
Higgadt voltál, amíg kedvem kerested.
Fizetségem volt tökéletes tested.
Az életről s nem rólam álmodoztál.
Hogyan lehet egyedül így maradni,
temetni még élőn érzelmeket,
s miért nem képes mégsem belehalni
ki tégedet önrészeként temet?
Az emléked, mint légy, körülkering.
Szerelmem vonzza még … vagy bűneink?
Olmék
Kéken kongó égbolt, döbbenet hiányod.
Minden kedves dolgod nélkülem csinálod.
Napjaid úgy telnek, mintha nem is volnék,
annyi sem vagyok, mint régen eltűnt olmék.
Nem vagyok, nem voltam, lenni sincs esélyem.
Halhatatlanság sincs, csak tündérmesében.
Versem mások írják hóra, olvadásra,
mindig rólad írnak, nincsen rímük másra.
Hogyha nem lehettem párod e világban,
érezz tűzmelegnek téli kályhalángban.
Mosdóvized volnék, szennyesen elöntesz,
arcodon verejték, kézfejjel letörlesz.
Hagyd, legyek vágyad, mit betöltesz mással,
milyen nem lehettem: másom benne lássad.
Mint a nagy mindenség én magamba zárlak,
hogyha elveszítlek, hogyha megtalállak.
Olmék: amerikai ősnép
Az angyal is nomád
Vonal, vagy színfolt, forma és alak
lehetsz, mert már nagyon akartalak.
Bevont zászló, elhullott ékezet,
fakuló köd, ha elfeledtelek.
Ne gondolj rám s talán én sem leszek,
csöndbe veszek, nem zaklatnak neszek.
Magamra rántok sziklát, karzatot,
ha kedvesem, te így parancsolod.
Nagyon szeretlek, meg sem tilthatod!
Kőből vagyok szobortalapzatod.
Elment az Úr, az angyal is nomád,
s már szentelik a cédák templomát.
Ne mázolj homlokára csillagot
Ha csillagkondát, mint kanász terelgetsz
s ezüst patájuk peng a kék jegen
a körmöd fújva verseket fejelgess
egy kis meleg, hogy lelkeden legyen!
Ha jársz csapásán álmod asszonyának
és egyetlen nyom sem vezet feléd,
szűkítsd körük, tereld be rímkutyákkal,
de meg ne lesd a céljuk semmiképp!
Vagy hagyj fel verssel, kedves öncsalással
és prózát küldjél női útitársnak,
ne mázolj homlokára csillagot,
az jobban illik szárnyas paripához,
ha holdon áll s igézi a napot.
A céda asszony esküszik vagy átkoz.
Dicsfényed volna…
Lerajzoltalak versben annyiszor,
de feldereng mindig egy új vonás,
egy éve már, hogy portréd rajzolom
és minden vers egy újabb vallomás.
Lehetnél festmény, egy újabb Gioconda,
Petrarcának szerényebb daloskönyve,
és újraírlak, megfestlek naponta
és desztillállak új üvegbe öntve.
Szót most már alig válthatok veled,
versem, szavam téged nem érdekel.
A múlt lassan magába átemel,
kérdeznél majd és senki nem felel.
Bűnöd vagyok, s versem bár sért, igaz
dicsfényed volna, de csak félig az.
Még egyszer illatod
Így szomjazó kér egy pohár vizet
és sűrű éjfél néhány csillagot,
de kérésére mindig ráfizet.
Hozd el hozzám még egyszer illatod.
A megfagyott föld álma ily tavasz,
az álmatlanság így kér bármi álmot,
az ordas állatfalka ily ravasz.
Emlékeddel így pótolom hiányod.
Így fagy bele járásod verseimbe,
a ritmusra így simul rá hajad,
az ágyékod engem pokolra vinne,
de átkarolni téged nem szabad.
Eltűnt tavasz, mely egyszer itt lakott,
hozd el hozzám még egyszer illatod!
Csak filmen láttalak
Ha várlak tarlott, őszi hárs alatt,
s a késő óra hullt levélen rezzen,
a lépted kis kapum felé kerítem,
hogy átölelhessem a válladat.
Ázott az éj, egy csillag sem neszez,
úgy röppensz el, mint hetyke ifjúságom
elvillant egy szédelgő fénysugáron,
öröm csalódásommal versenyez.
Sietsz a hosszú leptű éjszakában,
sietsz, mint könnyen járó ifjúság.
Így révedek rád vissza mostanában
s hozzám simul egy huncut, karcsú ág.
Nem is voltál, csak filmen láttalak,
csak álmodtam rám sátrazó hajad.
Mondjuk
Menekülnék, s e vers marad veled,
már messze járnék, engedj elszaladni!
Mondjuk, holnap gyógyultan ébredek,
és nem kell többé téged már akarni.
Ki nem lehet ifjú s tündérkirály
hiába néz ezüstös csillagot,
ha téli éjjelen csüggedten kiáll,
mert nincsen álma s lelke zaklatott.
Mondjuk, nem vagy, csak a hideg hegyek,
az ében éj s a fürkész csillagok,
s gondom csak az, hogy jó tüzet tegyek,
nem tudva, hogy milyen boldog vagyok.
Mondjuk, nem láttalak téged soha.
Ilyen az út, mely nem visz sehova.
Arannyal írtalak
A képzeletnek úti-célja vagy,
te gondom rabja s én foglyod vagyok.
Jegem vagy és belőled olvadok.
Körötted pályán jár a gondolat.
Az ősz vagyok s te fáim bíbora.
Ázott cipődben olvadt hó vagyok.
Ima, ha vagy, kezemben olvasód.
Voltam a „honnan”, légy te a „ hova”!
Beszívtalak, mint táj az illatot,
éles vagy, friss vagy, mint a hajnalok.
Az élet vagy, veled betelve nincs
halandó ember, drága e bilincs.
Vakítasz, mint a folttalan havak.
Arannyal pergamenre írtalak.
Nem kapok levegőt
Csak egymás nélkül, mint külön világok,
pályánkon siklunk, visz komor tüzünk,
csodálja az, ki minket sosem látott,
amint közelgünk s mégsem ütközünk.
De mért sorolnám égi képeit
a messzi fénylő, végtelen világnak?
Míg lopva lesném könnyed lépteid,
lesátraz rám a barna bőrű bánat.
Felsírnak vékony hangon kölykeim,
a verseim, nyíló szemekkel nyüzsgők,
lelkem vackán, vágyam őrhelyein.
A mindenséggel hajszáladon függök.
Szédülten pörget, hajt a vonzerőd.
Csókolnálak s nem kapok levegőt.
Írtam rólad…
Hiányod átitatja létezésem,
mint nedvesség a korhadt csónakot.
Mi rólad szól csüggedten az vagyok.
Az űr, ha vár, üres vagyok egészen.
Csokrom, ha van, te nem lehetsz virága.
Fényedben is csak vak csillag leszek,
s nőnék feléd, mint lusta Alpesek.
Te megmaradsz, s az én szememmel látnak.
Ha megmaradsz, engem rajtad keresnek,
és, hogy ki voltál, tőlem tudható.
Hitem voltál, hogyan lennék eretnek!
Lombom vagy, hogy lennék lombhullató?
S ha nem maradsz meg, és minden hiába,
írtam rólad, mint írószú a fába.
Varázsold vissza
A márciussal még a tél üzen,
fagyott földön csúszkál Flóra, ha jön.
A szürkeség cérnán lóg odafönn,
verssel szítnám még kialvó tüzem.
Versben mímelném arcom ifjúságát,
versem vigyázná ringón izmaim,
de nem segít itt már ütem, se rím,
lemetszették fáim virágos ágát.
Hiába régi még a fürge vágy
s trilláz a lelkem hangos madárfüttye,
nem nézhet többé ifjú arc reád,
engem a tél ködült folyója fürdet.
Aranyhalam, ki hálóm foglya vagy,
varázsold vissza ifjúságomat!
Csak a szemek
A fény felé a zord hegyek fején
nem küldök már könnytől fénylő imát.
Félénk a hold, sosem sikolt, kiált,
a szívek égre mentett jeleként.
Csak a szemek…(Sajnos, bizony, hazudnak.)
A csillagmindenség bennük kering,
hát ők a legszebb díszei az Úrnak:
asszonyszemek az arcok fészkein.
A fáradt szürkék, a derengő kékek,
a kósza zöldek, füstös feketék,
az árnyék-barnák, álmos csodaszépek
az üdvösséget szikrázzák felénk.
Elutazol, a ház ott fent kietlen,
a messzeség ködével két szemedben.
Elmentél, kedves
Ha nem ölellek, bújna más karomba?
Ígérne más nő lüktető ölet?
A sors más szállal máshoz öltöget?
Elementél, kedves, fű zöldül nyomodban.
A mesziség, veled szaladva, megnő,
eltorlaszol, mint tornyos havasok,
nincs alagút, sziklák az ablakok,
utamban áll a függőleges erdő.
De a szerelem, mint ezüst madár
hegy-völgy felett szabad égen követ
ott fenn nincs térkép, nincs országhatár,
ő bárki földjén tőlem nagykövet.
Csak nézz az égre, mindig láthatod
madárként is hűséges állatod.
Ne jöjj
Ha búcsúzom, hát eltörött a szárnyam,
valami fontos bennem eltörött.
Elpusztulok én annyi búcsúzásban.
Mi elhangzik, a búcsúszó örök.
Sivár, akár a föld, mely eltakar
és ismeretlen, mint a végtelen.
Míg élünk elbúcsúzni nem szabad,
nincs abban emberség és értelem.
Elég csak szólni: kedvesem, ne jöjj!
Fáradt vagyok, sértett s főként öreg.
Aztán meglátjuk, kérlek, most ne jöjj!
Kopár a lelkem, mint az ékkövek.
Sikolt a víz sziklákon összetörve,
a könnye permet. Én sírok belőle.
Takard el szemem
A parton állok, lármázik a víz.
Hiányzik még a halál nyugodalma.
Száguld a víz, jajongva csak rohanna.
Forrásához a partja visszavisz.
Látod, e part az életem szegélye.
A halál marja, tépi, nem a víz.
Az őrült tempó elszédít, vakít.
Ki áll e parton lassan nincs esélye.
Az összezavart zenekar így harsog
keresve kottát, izzadt karnagyot,
koncerttermet, közönséget … a partot.
Halált szeretnék, mélyen altatót.
Lépjél hátamhoz csendben, kedvesem
és tenyereddel takard el szemem!
Eltűnünk végül
Halálod lennék, ha a lengő égnek
madártrillája volna gyilkos ének.
Koporsó lennék, melynek durva öble
magába zárna boldogan, örökre.
A gyászt, mint füstölőt, ráznám feletted,
ha végre téged egyszer sírba tettek.
Pondrósereg lennék, mely falja tested,
örök halálod, míg magadra fested,
de nem fog rajtad rímeim haagja,
kondul a kedved — új tavasz harangja —
túlélsz vidáman minden elmúláson,
mert gyilkos kedvem ellened utánzom,
s hiába volnánk mindketten halottak,
kiket az idők mérlegére dobtak,
mi ott leszünk széljárta könyvlapokban,
hajad lebben, a pillantásod lobban.
Kígyózunk kúszva, kusza betűindán,
a sima égen szétterülünk simán,
a hold szarván ott csüngünk felcsavarva,
tovább lendülnénk képtelen magasba,
s amint lobognánk, lidércként elégve,
eltűnünk végül a fekete égbe.
Nem hagylak
Nem hagylak válni lepréselt virággá,
mely látszatként, ha őrzi még az életet,
míg önmagát, mint fényképből kivágná.
A súlyát könnyű sóhajoddal mérheted.
Nem hagylak szép emlékké silányulni,
mely felbukkan egy ismeretlen rejtjelen,
s belőled nem marad meg egy kisujjnyi,
magára vesz mi véges, vagy mi végtelen.
Te megmaradsz, felkunkorodsz a versből,
állasz és intesz, mint a bordó balkonon,
őrizzen bár családod dühödt-konokon.
Lapos soromból, mint fekhelyről, kelj föl,
ölelj meg újra s újra, csókolj, akarom!
Pedig csak én szeretlek s nincs akaratom.
Tiszta nyommal…
Ha meghalok, csak nézz a csillagokra,
mert minden csillagot reád hagyok.
Tekintetemnek csillagfény a csokra,
mely éltem fogytán majd ott fenn ragyog.
Harang szavában hallod majd hangom,
a belső zengést. Benne megtalálsz.
Míg éltem nem volt semmiféle rangom,
fentről szólítlak majd, ha néha vársz.
Tavasz virágán megsimíthatsz engem,
a lelkem színes, friss tavaszvirág.
Az illat és a szín benned teremjen,
amint azt bennük én hagyom reád.
A vízesésnek hűséges szivárvány
mutatja azt, hogyan szerettelek.
Halálomban sem hagylak téged árván,
minden szépségben ott vagyok veled.
Feléd menekszem, minden verssor mentén,
a szóm a verseimben rád hagyom.
Búcsúzva tőled minden naplementén,
hozzád térek meg minden hajnalon.
Hulló sugárban átölellek téged
és búcsúcsókban szádra olvadok.
Ne félj, ha fáj, ha ajkaidra égett,
majd tiszta nyommal mindig ott ragyog.
Éjfélkor
Csillagfénybe fogózz, ha nem leszek!
De megtalálsz a búgó éji tűzben,
éjfélt és álmot veled felezek,
ha életemet egyszer kibetűztem.
Takarózz megriadt, szökő reménybe,
hogy el ne csússzon, nyomd csipőd alá
s a hónod alja megcsiptesse, védje!
Kibélelem a szemhéjad falát,
kibélelem magammal, mintha volnék.
Álomdban jólét, pénz vagyok neked
s féltékenyen nem mondok ellened.
Ha ébren jársz, tőled csak elhajolnék
magamra húzva földig a halált,
de éjfélkor párnád alatt találsz.
Egy csillagot
Ha éneket nem kérhetek,
mert nincsenek már énekek,
s lehulltak mind a mennykövek,
az Isten rám már nem lövet,
ha nincs virág az udvaron
s, hogy lesz-e tél nem tudhatom,
búvóhelyem sincs legbelül,
vergődöm menthetetlenül,
ölelj akkor én angyalom,
szeress halálba az-napon
s mikor a nappal néptelen
temess egy csillagot velem!
Te álmodod
Az én szavammal rólad szól a Végzet,
az égen minden csillag lábnyomod,
amit felőlem ördög s Isten végzett,
az életet s halált te álmodod.
Piros ruhát
Egy tiszta március
Mint piszkos kártyát, megkevertek.
Jajunk nem hallik, fogy fajunk.
Sok népe alszik itt keletnek.
Váltott lovon járt itt a múlt.
Hitet hagyott s nyelvet cserébe,
a barna bolgár, s megmaradt.
Királyaik Atilla-vére,
vörös agyag a föld alatt.
Hitet s nevet hagyott királyunk:
megért az ország egy misét
és elharangozták minálunk,
felkoncolt sámánok hitét.
Véren vásárolt Európa,
rokonvér mocskán s másokén,
bűnt és vért adtak itt adóba
és élni kellett másokért.
Mert megmaradni így lehet csak,
a föld gazdát gyakran cserélt.
Miközben minden más nevet kap,
itt megtanulják új nevét.
De volt egy március, tiszta,
s egy népnek ennyi itt elég.
Pecsétes, rongyos álmainkra
Petőfi írta rá nevét.
Viharok vadaskertje
A felhők mindg erre járnak,
vadászni erre jár a zápor,
végigseper jobbágya földjén,
lesátoroz, mint harci tábor.
A harmat holdas éjszakákon
járőr: a nagy csapat legénye.
Hallik, míg lesben áll a had,
a hangos hajtók jégverése.
Vadaskert foglya itt a szolga.
Télen soványan abrakoltat,
ameddig álmot lát a medve,
s az erdőn fűrészek dalolnak.
Az ősz a kedves évszak erre,
jó nyárutóra s őszre várnak.
A hegy fia kaszálni indul.
Ősszel máshol, s későn vadásznak.
Ha villámkardú felhő lennék
lovam patája mennydörögne,
– s nem ázott vállú, gyáva szolga –
itt szórakoznék mindörökre.
Rejtőzködő Mona Lisa
A szájzug szélén egy mosoly.
Kacér, hazug vagy ostoba?
Esténként csillog így a hold,
az égnek ő a mosolya.
Karcsú, kecses, kis görbület
játszik velem, titokzatos,
pedig nyomasztó szürkület
az éjjelem s a nappalom.
Az újhold múzeumi tárgy,
elkényeztették, műremek.
Ki csillagot keresni járt,
Giocondát akkor festhetett.
Minden maradt. Kivándorolt.
Firenze akkor elveszett,
kivéve azt a félmosolyt,
abban mindent megmenthetett.
Kacér, hazug, titokzatos,
már meg nem láthatom soha.
Felvillan női ajkakon
s épp akkor nem nézek oda.
Mint horvát tamburán
A szél a fákat húrként pengeti.
Megértem már e tengermély zenét.
A perc mulandóságát tengeti,
haladékot hiába nem remél.
Az ég jegén, mint búcsúzó dobol.
Kitérnek félve vánszorgó hegyek.
Szédít a végtelen, mint alkohol.
A szó döglött légyként padlón hever.
Mint hangyaboly lyukakból áll a múlt,
oly könnyű, mint meddő, bolyhos szivacs,
gyaluforgács, melyet Isten gyalult,
fájó szünet, ha már a szív kihagy.
Az óra áll, nincs késő, nincs korán.
Zenél a szél, mint horvát tamburán.
Nincs kímélet
Nem izzik mér a délutáni fényben
a domboldalra támaszkodó éger
ágára fagyott ropogó levéllel,
melyen az ősznek késő lángja égett.
Arcán fagytól csipkézett szemfedéllel
aludni látszik a tavalyi élet.
Kések csillognak csorba csillagéllel
s a hideg villogásban nincs kímélet.
Ima sincsen csak a felcsukló Ámen.
Föld alá dugtak Istent és papot
s a harangozó nyugtalanul jár-kel.
Húzd feljebb kissé meleg paplanod!
Nézd Apollinaire-t ott a hangaszállal!
Fején kötés van, a halállal tárgyal.
Téli fantázia
Amíg fogalma versben képpé dermed,
acéllá edzik kint a levegőt.
Ajtón zörög a tél fagyott kezekkel
és fájdalmában folyton felüvölt.
A fák ténfergő éji óriások,
egy lépés még s roppannak a tetők.
Álmom pincéjén menedéket ások.
Alvás közben a remény hihetőbb.
De az idő csak szőnyeg, feltekerve
és belsején a múlt mintázata
a rosszul szőtt történelem lehetne,
valódi vagy csak annak látszata.
A hold az ablak függönyében verdes.
Egy isten kéne emberben a rendhez.
Marad csak a látszat
A szenvedély nagy mohón medret ásna
s nem áll kezéhez csákány és lapát,
így hát kimegy a forgalmas világba,
feszíti mellét s riszálja farát.
Vagy szomorog és verset sző a holdra,
nagy pókháló a lelke bánata,
de közben minden titkát üti dobra,
akárha pellengéren állana.
A csendet bontja, mint egy régi házat
nagy élvezettel zúzva ablakát.
A fő dolog kell, de marad a látszat,
mely, mint a méreg máját járja át.
De eljön majd egy langyos őszi alkony,
amikor halkan kopognak az ajtón.
Piros ruhát
Télen is vannak színes örömek,
öreg, mesés legendák, tömörek,
de piros ruhát nem visel a tél.
Van bőjtje, csendes, ósdi, húshagyó,
talán kalandja, vágya surranó,
de piros ruhát nem visel a tél.
Hull kedvesen, s mint kéz, cirógató,
lágy érintésű, röptű tiszta hó,
de nincs a száj, a forró és piros.
Van újszülött istennek angyala,
a hajnaloknak harapó fagya,
de nincs a száj, a forró és piros.
Van öngyújtó, kova, tapló, acél,
de piros ruhát nem visel a tél.
Furcsa
Közél a föld, távol a föld,
nem érheti a lábnyom.
Itt van a nyár, a tél van itt,
a kedvesem a lányom.
Okos vagyok s becsap a csók,
többen lehetnénk hárman,
hogy földlakók, hogy marslakók:
nem táncolunk a bálban.
A csókok mentén érkezők
kezében néha kard van,
a seb fehér, a hó vörös,
az ég nagyon alant van.
Ha szív dobog, nagyon dobog,
lehet már két ökölnyi,
a végén még megsebesül
és nem tudom bekötni.
Békíteni
Hogyan lehetne megbékíteni,
harang-zúgássá hűteni a vért?!
A barna tócsák istáló-levét,
amelyben önmagára néz az ég.
Munkára fogni még hogyan lehet,
hisz köpné még szegény a tenyerét,
kinek idejét eldarálta rég
az a sok-sok ezüst fogaskerék?
Csillag felé nem kunkorodhat
a végleg megvakult emlékezés.
A földet véled lábnyomoknak,
s képzelgésnek a tenger életét,
mikor minden boldog hiéna
a Szűz mosolyát utánozza.
Őrzi-e ?
Az ablakot, ha befalazták
tisztíthatják-e üvegét,
érzik-e őszben fázó ágak
az elmúlt nyárnak melegét,
az ég az imát, a megbánást,
a tél a szénaillatot,
a levált cipőtalp a járást,
szívünk a nőt, ha itt hagyott,
az arc, a száj a vidámságot,
ha legörbül a gyász alatt,
boldog asszony a boldogságot,
ha a tisztesség odavan.
Bekerítik-e azt a házat,
melyben nincs otthon senki sem,
felnéznek-e még az olyanra,
ki meghajol mindenkinek,
megőrzi-e a tisztaságát
a lélek, ha a földre jött,
a hajnalának frissességét
úgy dél felé a délelőtt,
elégetett papír a verset,
a csillagok a csillogást,
a Szentírás az Üdvözítőt,
és illata az orgonát?
Elhull az őz
Az élet helye nem fáj.
A halál elmúlt szerelem.
Elhull az őz
s nem fáj az esőverte nyom.
Ne olvassatok
Én vak betűkbe mért temetkezem!
Mit vét nekem a papír tisztasága,
hogy vétkes verseimmel terhelem?
Ez arcátlanság, melynek nincs határa!
S az olvasó gyanútlan, védtelen.
Reá-rohannak, mint a démonok.
Bocsánatuk utólag kérhetem,
hogy ép ruhájuk sárral foltozom.
A verseim pusztító vírusok,
szemükbe vágódnak a vad betűk,
miközben kis megértést koldulok
dühödt darázsrajt küldök ellenük.
Födjétek el kívülről arcotok,
s belül az Istent! Ne olvassatok!
Tűz sincs
Csak ez jutott, e völgy az otthonom,
ahol a füst csíp s rám száll a korom.
Komor a kedv, a fejsze itt az úr.
A tenyér izzad, markom meglazul.
Tűz sincs, a helye hideg, fekete.
Míg ázom, nem véd Isten eresze.
A gúny nevet, dajkál az éjszaka.
Barlang az ember s nincsen ablaka.
Aranylakodalom
Arany láng, lengő, lüktető arany!
Mosoly. Az ősz már felsepert levél.
A boldogság borzong anyagtalan
s a lélek mára új ruhát remél.
Acél a villám, eltörik, ha vág,
mert pajzs a jellem védtelen szíven.
Ki élvezné a bűnök illatát?!
A patyolat menny — élő intelem.
Ó, mennyi év, hű tettek, halk szavak!
Egyéni, védtelen történelem.
Az élet néha himnuszt is szavalt
s volt szégyen és dac is töménytelen.
Most glória a festett ablakon!
Ezüst könnycsepp, aranylakodalom…
Egy kevés bíbor
Havat kaszált a hold éppen
egy tenyérnyi kis lapályon
mikor fénykörébe léptem
ott ragyogni télen, nyáron,
de az örök hétköznapok
leporolták a fényt rólam,
kiseperték jajok, bajok
a ragyogást is alólam.
Világom fehér-fekete,
arcom tükrén fanyar fintor,
csak az égaljt festette be
napnyugtával némi bíbor.
Akárha égre írnák
Portrém
Az öregség, a vándor sminkes,
mint szellő, engem cicomáz
s egy fudri nyári fergeteg
felhő ezüstjét festi rám.
Száraz fűszál szemöldököm,
taplógombácska két fülem,
háttér a lila láthatár.
Megmintáznak élethűen.
Mangán magány a szürkület,
villámzárt gombol rá a dér.
A táj fehér tál, mint a hó,
üres edény, a tél facér.
Nem szisszen kés a kocsonyán,
mert nincs utolsó vacsorám.
Kavics koccan, a fogaim,
és képlékeny agyag a szám.
Kút
Én kút vagyok, szűk körkörös falak.
Talán már réges-régen nincs vizem.
A tág eget még emlékül viszem,
vagyok számára ujjnyi foglalat.
Kávámon, aki hosszan könyököl,
fürkészi váltig, csillan-e szemem,
a csobbanásom meddig rejthetem,
mert vigyázók vigyázzák börtönöm.
Felettem, fent szabad a végtelen,
csillag-staféták szöknek szertelen,
születnek újabb lobbanó napok,
és nincsenek , mák, törpe holnapok,
időt nem szül a boldog pillanat.
Én kút vagyok, csak kút, a föld alatt.
Fakó
Olyan vagyok, mint elszállt szőke szó,
mit megfizettek rendben, oly adó,
mint szemlesütve hordott büszkeség,
mi pörgött eddig, s ma törött kerék.
Közömbös, mint profil a pénzeken,
mindegy milyen marokba érkezem.
Ha száll a köd, tűnőben ott vagyok.
Hová tűntek, míg voltak, évszakok?
A lány, a vágy, a nő, a szerelem!
Hideg falat tapintok lelkemen.
Leszállanék, s megállni nincs terep,
mint huzat, apró malmot pergetek.
Olyan vagyok, mint szájamon a szó,
oly értelmetlen, fájó és fakó.
Ablak
Ablak vagyok, finom, vékony üvegből.
A sár kívülről van, mely rám tapad.
Megnézheted mégis bennem magad,
megigazíthatod hajad, a kendőd.
Belőlem néz ki bentről a világra
kit a szomszéd mindenség képe vonz,
látni a múlót, s amit véd a bronz,
amit kidobnak, s védi már hiánya.
Ablak vagyok, bezárva vagy kitárva.
Kinyitnak s máris házhoz jött a nyár.
Télen virágot képzel rám az árva,
a fogvacogva tűnő napsugár.
És van, ki néha megtisztítna könnyel
vagy légypiszkot bámul rajtam közönnyel.
Tegezben
Én nyílvessző vagyok.
Szállhattam volna frissen,
ám tegzébe visszatett
és nem lőtt ki az Isten.
Eltűnt a célpont?
Élni kell a vadnak?
Talán a nagy vadászatok
már végleg elmaradnak?
Száguldás,
sziszegő
levegő,
a becsapódás tompa kéje
s a vér, a húsnak forró éje
elmaradt.
A rozsdák is kikezdnek
áporodott mélyén a
tegeznek.
Mint könnyed pasztell
Mint egy mosoly a meleg úgy fogad,
a szél megtorpan kinn az ajtófélen,
a ház tulajdon lelked nyáron-télen,
itt néha Istennek hiszed magad.
Itt fonták sorsod régi asszonyok,
itt nyűtték tested, régen, nagy szerelmek.
Udvarnyi ég, amit föléd szereltek,
amelyen csillagok a lábnyomok.
Itt voltál szolga és parancsot osztó,
itt volt a vers esténként kedvesed
és volt a rím az álmokon poroszló,
itt volt a vágy, a meg nem engedett.
Az élet már egy megfejtett talány,
mint könnyed pasztell függ szobád falán.
Hallgató sereggel
Tanulom a jeleket,
de nem mondok hamis horoszkópot.
Kergetik a kereket
utak, amelyek másszák a dombot.
Tervezném a holnapot
és a csillagképek kinevetnek.
Közben sárrá olvadok
s elhelyeznek végleg napkeletnek.
Míg kerestem kedvetek,
olvastatok megcsalódott kedvvel.
Csalódtam hát bennetek
s elvonulok hallgató sereggel.
Fekete vers
Szemembe szúrták, mint egy nagy szeget
az álmoktól szikrázó éjszakát.
Mint kárhozott, ha Istent emleget,
betörném mind a mennyek ablakát.
Kint fekete hó hull, a kerteken
nem hagyhatok halványkék lábnyomot,
rámdől az éj fala, ha felkelek
és halott emberekkel álmodok.
Ki lesz öröm nekem, ha érkezem?
Kinek szívén remeg várakozás?
Isten milyen világát éhezem?
A túlvilág sem végső állomás?
Későn ér haza, aki messze jár.
A kulcsos angyal álmos és kizár.
Éjente
Éjente fűtök, írok, ez maradt.
A csend a leírt szóba öltözik,
míg rajtaüt a zaj, a virradat.
Az óra, mint egy fáradt szív, dobog,
mert szolgának folyton szolgálni kell.
Fűtök, mohó parázsra fát dobok.
Az éj, így, innen nézve, parttalan.
A gondok láncon hallgató kutyák.
A félelem itt s most alaptalan.
A béke óvatos, szétnéz, leszáll.
A falról egy faarc nagy-messze néz.
Nagyon késő van, már fél egyre jár.
Ki hét milliárd embert álmodik,
annak születés perce, mind, a perc,
ám közben meghal minden második.
Az élet, mint a betű papíron
csúszik, mászik s néha nagyon ragyog,
szújárt és szent, mint egy bolgár ikon.
Míg ír s mozog, figyelem a kezem:
hordozza-é erő és kegyelem?
Eltűnődöm
Télestén, ha kint az éjben
kést csorbít a hold az égen
eltűnődöm, hogy miképpen
végződik be majd regényem.
Mit firkál végül szívemre
az, ki ott fent percet számol
s becsukja könyvét sietve,
nem jegyez új oldalszámot.
Árnyék leszek, barnán, szürkén,
puhán, mintha csak lebegne
vagy, mint ujjnyom asszony tükrén,
madárszárnyak fellegekbe`.
Súlyos mégis. Havas úton
hatan visznek düledezve.
Nem kell versben már hazudnom,
szabva őket szép kerekre.
Csak feküdni megnyugodva,
mint a mélység, mint a fenség.
Végtelenné gyarapodva
végtelenül kicsi lennék.
Feküdj vissza!
Feküdj hát vissza, vár a vánkosod!
A szív, miként az óra, helyben jár.
A végső állomást megálmodod,
ahol a kassza örökre bezár.
Feküdj még vissza, itt a vánkosod!
Talán az óra megvár, hogyha áll.
Míg visszaalszik álmos városod,
a falnak fordul benned a halál.
Feküdj csak vissza! Visszajár a tél.
A részeg Nap kocsmába tántorog.
Ha visszafekszel, minden visszatér,
közel jönnek a régen boldogok,
és visszajő a tél, havaz nagyon…
Egy lábnyom tart feléd a friss havon.
Szétmorzsolt szavak
Most éled meg a nagy tilalmakat:
pogány világ, a keresztény hitet.
Az elmúlás végső alkalmat ad.
Örök nyugalmad rá építheted.
A szépség önmagának megmaradt,
a naplemente vitte bíborát,
a vers: betűnként szétmorzsolt szavak,
pillangószárny, elveszti hímporát.
Álszent öregkor, rokkant bölcsesség,
életre zápult magja nem csiráz,
a semmi lángja rajta általég,
önnön múltjába fájón kandikál.
Elveszted titkolt, szép tartalmadat.
Megéled most a nagy tilalmakat.
Egyszer
Érzed-e már a komor ősz szagát,
ha dolgoznak az erdőn a szelek
felbolydítva a múltad állagát
s kajánul megszagoltatják veled?
Sápadt hegyek a hollószárny alatt!
Egy csonka ág lehetne mérleged,
rémülten egy sikoly feléd szalad,
kövön billegsz s a gyomrod émelyeg.
Holló kerren vagy már a pap beszél?
Egy félmondatba tömték mindened
s a fehér szárnyú virág elalél.
Összehajtják ruháid, életed.
Nagyon hideg volt itt az ég alatt?
A legszebb film is egyszer elszakad.
Tévedés
Nagy tévedés, hogy írom versemet,
ahogy tévednek hangok és szavak,
igaz csupán, hogy itt az éjszaka
s nem látni csillagot, mert nincsenek.
Öröm sincs, bánatunk csak szóbeszéd.
Egy futó isten sírja könnyeink.
Élünk egy végső szertartás szerint,
viseljük nyűgét s nem tudjuk becsét.
Nagy tévedés azt hinni: élet ez.
A kósza álom hajnalonta az,
amit a lélek ébren félretesz
s mert meg nem értjük már nem is igaz,
pedig az álom olyan eleven,
de tévedés, hogy lehunyom szemem.
Abban sántikál
Valaki felteszi a Holdat
s felhúzza járni az eget,
a kéket feketébe oldva
házakból füstöt ereget.
Nem, nem foglalkozik velem,
hisz lépni tanítja a fákat,
aztán egy jelre hirtelen
kertléceket visz katonának.
Barátian meginvitál,
felsőbb körökből közvetít,
egy szélkakassal felkiált,
halk csillagokkal csendesít.
Míg visszanéz az ablakon
öreg macskánk kigyúlt szemével,
suttog s hangját nem hallhatom
és visszaint a fák kezével.
Valaki abban sántikál
ismernék már be mindent menten,
mellyel a bűnt, amit kínál
s magamat önként feljelentem.
Abszurd
Ki láthat át az ég boltívein,
milyen csillag bujkál az ég hajában,
az angyalok netán a híveim
s az Isten emberként élt hajdanában?
Az élet, mint a fohász felfakad
s mint jég a vízen, magad vagy halálod,
átértékelve volt tartalmadat,
a semmit kis hálóddal kihalászod.
Úszott a nap felé a nagy hajó,
de a hold fényén már csak csónak reszket
s az árnyékok nehéz heverő testek.
Nem létezik ami mindenható!
Amennyi vízcsepp, annyi végtelen,
de mélyein nem moccan értelem.
Jelentkezzen!
Én megfizettem mind a bíbort rendre,
az alkonyégen reszkető sugárt,
a szűz pihékért fizettem telente,
tavaszt fizettem, s nyárnak indulást,
sok késő bánat megbánásait,
tükrömnek megfizettem foncsorát
s mi látni nem hagy, meg mégsem vakít:
az Istentől kialkudott csodát.
Jelentkezzen, akinek nem fizettem
kevés időm van s elszámolni, kedvem!
Jelentkezzen a versek illata,
az el nem csattant, megszolgált pofon,
a lábbelin a hajnal harmata,
az öncsalás, mit altatónak szedtem,
s, ha van még nő, kit ingyen szerethettem!
Kékkel és vörössel
“Édes kedvvel s édes közönnyel”*
élem utolsó éveim.
Egy isten nézi kárörömmel,
hogy merre tartnak lépteim.
Már engem többször összeraktak,
majd széjjelszedtek verseim,
kitettek étekül vadaknak
vagy átvállalták terheim.
Kerestem tükröződő képem
szembe jövő asszony szemén,
meghúzódtam végül szerényen,
mint fáradt különvélemény.
Számoltak rám, mint bokszolóra
s felkelni nem kell, nem tudok,
mert győzni, veszteni csalóka,
ha bíráskodnak huncutok.
“Édes kedvvel s édes közönnyel”
hallgatlak versek, emberek.
Szavazok kékkel és vörössel
rátok s néha ellenetek.
*Szemlér Ferenc sora (Vadrucák)
Hol van…
Ha lelkedet eloldozod
s körülfognak a boldogok,
felsír az egyik, más nevet,
öröm lesz csak és szeretet,
de visszanéz a fél szemed
miközben tőlük kérdezed:
hol van a ház, a megszokott,
a fal, a sárral foltozott,
fenyő, a felhőt súroló,
kutyád, az érted szurkoló,
az ablak és a légypiszok,
a sok munka, a rád-bízott,
hol a százéves kaktuszunk,
a gond, a baj, min osztozunk,
hol van a tűz, a tüzifánk,
a nagy tükör emlékszilánk,
a gyönyörű, még ifjú nők,
a szenvedők, az elmenők,
a mészkő keresztek sora,
villám, a felhők ostora,
a kasza, amely kőbe fut,
egy csillag, a sejlő tejút,
a vers, mely fodroz, mint a víz,
száz kétkedő s egy, aki hisz,
a sár, a bíbor alkonyat,
albumban őrzött hajfonat,
a víz, a csípős tiszta íz,
a szó, a szám, a száz, a tíz,
a gyorsan múló szerelem,
festett szemhéj a szemeken,
hol van az élet, a kaján,
amely nevet a más baján,
hol van a rettegett halál,
mely elől bújnál s megtalál?
Ott lent a köd nagyon fehér.
Telefonon robot beszél.
Akárha égre írnák
Mit írnak majd fejem fölé
míg elhagyatva fekszem?
Nem látogat fenyőgyökér,
s elfogy lassan a testem.
Nem tudják régi arcomat,
eltört tükröknek kincsét.
Hogy voltam, sem tudják sokan,
nem küldhető jel innét.
Az ásvány: őrző némaság.
A hangos szó nem ér el.
Itt mit sem ér a jó barát,
mit sem tehetnek értem.
Fejem fölé, ha írnak majd,
a szép szöveg meg nem marad,
akárha égre írnák,
nagy, lengő árnyú hinták.
Kamenitzky Antal versei 